Válaszok nehéz vagy hétköznapi élethelyzetekre
Válaszok nehéz vagy hétköznapi élethelyzetekre
Mi az a dekoltázsközpontú DIDIalizmus, mi köze az egykori dadaizmushoz, és szeressük-e a tökéletes muszklik és burjánzó szempillaerdők világát, ha nincs – vagy épp van – mögötte tartalom? Egy csípős véleménycikk az elvadult közösségi médiáról.
Az egyik azt írja, hogy ha nem figyel rád a "zurad", vagy csúnyán beszél veled, akkor sajnos nem tudtad jól elsajátítani azt a női képességet, amivel az optimális férfi "kinevelhető". Ettől persze minden képzett pszichológus felhördülne, ezt ugyanis jobb helyeken áldozathibáztatásnak hívják és küzdenek is ellene jó pár évtizede. Gurunk tehát ennyi erővel akár azt is mondhatná: "Mariska, ne csodáld, hogy pofoz az ember, ha elsózod a levest!"
Csak állt és hosszasan bámulta az asszonyt. Az arcát, az alakját annak a nőnek, aki valaha annyira fontos volt, akit valaha annyira szeretett. A sápadt-szürkébe forduló bőrt, amely a pofacsontokon szinte fehéren feszült, a fénytelen, keskeny ajkakat, a rá-rávetődő, dühös tekintetet. A karok lefelé leffenő bőrlebenyei minden alkalommal bánatosan integettek egyet, amint az asszony előrelendítette a felmosót a kövön. A rádióban recsegni kezdett az adás, a macska a belőlük áradó feszültségtől viszolygó-kényesen felnyávogott, majd egész egyszerűen világgá szaladt.
Mostanában mintha szinte divattá vált volna, hogy anélkül követeljük emberek megkövezését, vagy minimum lemondását, mielőtt pontosan utánanéznénk a történetnek. Ki használta a "sikítozó kékharisnya" kifejezést, és mit árul el az eset arról, hogyan kezeljük a nők utcai zaklatását?
Elsőre talán elegáns és bölcs túlélési stratégiának tűnhet, hogy nőként a fájdalmaidat, sérelmeidet is mosoly mögé rejtsd. Csakhogy a női kényszermosoly mögött sokszor nem kedvesség, hanem társadalmi elvárás és konfliktuskerülés áll. Hiszen jó eséllyel beléd nevelték: egy rendes lány nem csinál jelenetet, nem teremt feszültséget, inkább okosan, lágyan reagál le mindent. Miért lehet ez káros?
Én már tényleg nem tudom, hogy ki vagyok. A férjem szerint fapisca, mert folyton lóg a belem a fáradtságtól, elalszom esténként a tévé előtt, és mire odabújik mellém és belesuttogja a fülembe, hogy „rosszalkodunk ma este, Édes?”, addigra általában már csak szuszogva a másik oldalamra fordulok.
Az ember társas lény – mégis, különböző okok miatt egyre többen élnek egyedül. Sokakat pedig annyira megvisel a magány, hogy minden pillanatban a hiányérzetre és a társaság utáni vágyódásra koncentrálnak. Ettől aztán beindul egy ördögi kör, amely hosszú távon az egészségre is negatív hatással lehet. Hogyan küzdjünk ez ellen?