Erősen elgondolkodtam a hír kapcsán, miszerint az európai parlamenti képviselőnőknek hamarosan talán nem kell választania a szülés utáni otthonlét és a parlamenti szavazások között. Az Európai Unió ugyanis egy olyan szabályozáson dolgozik, amely szerint a várandós és kisgyermekes képviselőnők másra bízhatnák ideiglenesen a szavazatukat.
Elgondolkodtam, és most bízom abban, hogy hamarosan talán tényleg változások lesznek. Hogy talán valóban egy új kerékvágásba fordul a világ, ahol nőnek lenni nem azt jelenti majd, hogy mindenáron csak valamilyen szélsőséges szerepvállalás skatulyájába zárva élhetjük az életet.
Szélsőségek? Igen. És nemcsak a múltról beszélek. Persze, tudjuk, hogy a történelem során egy nő sokáig csak a biológiai működése szerint volt értékelhető, és feladata pusztán annyi volt, hogy méhét biztonságos barlangként ajánlja fel a jövő nemzedékének, munkájával és odaadásával pedig biztosítsa a család szentségét.
Ám hiába tűnt le ez a korszak, hiába jött a megvilágosodás, a szélsőségek maradtak. Mert felismerte ugyan a társadalom, hogy egy nő munkaerőként is legalább olyan hasznos, mint egy férfi, sőt, agyát és kreativitását tekintve sem minősül kevesebbnek. Az igazi egyenlőség és szabadság jól hangzó képlete azonban még ekkor sem került fel a táblára. Nőként ugyanis ezek után is csak egyetlen mezbe bújhattunk/bújhatunk – amelyen vagy az a felirat szerepel, hogy „anya vagyok”, vagy pedig ez: „karrierista.” A karrierista jelző pedig még mindig szitokszónak számít egy nővel szemben.
Mert a karrierista két verziót jelent. Az egyik, hogy a nő nem is akar szent küldetésének megfelelni és szülni. A másik, hogy gyermeket vállalt ugyan, de ezen feladata mellett olyan méltatlan törekvésekre is pazarolja az idejét, minthogy a hivatásában is boldog legyen, megfeleljen benne, netán előre jusson. (Ha most néhányan ráznák a fejüket, hogy már nincs ilyen, gondoljanak csak Palvin Barbi szülés utáni fellépésére a közelmúltban és az ezzel kapcsolatos reakciókra. Hányan kiabáltak fel rögtön elszörnyedve, hogy milyen anya az, aki kifutókon tündöklik, ahelyett, hogy hathetes újszülöttje mellett babasapkát kötögetne?)
Most azonban lassan talán megfordul minden. Végre akár eljutunk odáig, hogy a nő ugyanúgy funkcionálhat emberként és hivatások képviselőjeként, mint a férfi. Hogy ugyanúgy nem vitatják majd el szülői szeretetét és gondoskodásának mélységét, csak azért, mert az élet más területein is próbál kiteljesedni, ahogy azt az apák is teszik.
Ennek első lépése lehet a fent említett uniós döntés, amelynek megerősítése most a tagállamokon múlik. És ennek első lépése lehet minden olyan apró megnyilvánulás, amelynek teret adunk a saját hétköznapjainkban és saját környezetünkben. Egy mondat, amit elharapunk, mielőtt kimondanánk, és átgondoljuk, hogy végül ne adjunk teret az ítélkezésnek. Egy pillanat, amikor mérlegre tesszük a mélyen belénk nevelt társadalmi elvárások miértjét, és nem akarunk okvetlenül mindent fehérnek vagy feketének címkézni.
És hogy mi az igazság? Valami ilyesmi: Egy nő nem érdemel többet, mint egy férfi – és egy férfi nem érdemel többet, mint egy nő. Emberi nagyszerűségünk, szeretetünk mélysége és milyensége, gondoskodásunk minősége a jellemünkben rejlik, nem pedig nemi szerveink határozzák meg.
A világ szerencsére változik és fejlődik. Felhőkarcolókat építünk. Szerveket ültetünk be emberekbe. Feljutottunk az űrbe. Ha mindez sikerült, akkor talán lassan a fenti evidenciát is képesek leszünk felismerni, hogy eszerint éljünk, sokkal boldogabban és egyenlőbben.
Kép: AI által generált illusztráció
