Reggel van, zárod magad mögött az ajtót, arcodra ráoperáltad a naphoz szükséges kényszermosolyt. Nyelőizmaid turbón, szükség lesz rájuk, már a lépcsőházban küldetésbe fognak, amikor a Józsi bunkó viccére nem reagálsz.
A dugó a szokásos, egy sarkon hamis félmosolyt küldesz egy nyanyára, kultúremberként mégsem anyázhatsz, mint mások, amiért ilyen pocsékul parkol. A kollégád sem küldheted a búsba, büdös tapló ugyan, de kedveli a főnök, a kölykeitek egy osztályba járnak, mély levegő, nyugi, a tüdőd kitágul, a szád marón keserű, arcodon mosoly, „ma is helyetted fogok dolgozni, barom”, de ezt csak magadban mondhatod, sosem hangosan.
A főnök is ott van, ma még inkompetensebb, ebédidőben cukor helyett édesítővel hozzák a kávét, dehogy, nem kell kicserélni, jó lesz azzal az undorító, hülye mellékízzel, mert még erre sem vagytok képesek, baszdmeg, hogy megjegyezzétek – de ezt csak magadban mondod, hangosan csak azt mormolod, „sebaj”. A délután csupa kín, hazafelé a bevásárlás valódi őrület, megint nagyot nyelsz, ó, de pokolba küldenéd a mögötted állót, a sarkadba nyomja a bevásárló kocsit, de nem lehet, nem lehet.
A pénztáros lassú, illik megérteni, illik mosolyogni, ezt így szokás, kultúrember vagy, a társadalmi elvárások óceánnyi vizén az udvariasság biztonságos matraca tart fenn. Még végighallgatsz egy havert, félóráig részletezi a problémáit, pedig nem érdekel, annyira nem érdekel!!, végül hazaérsz, az ajtó kitárul… és arcizmaid bódító felszabadultsággal lazulnak el:
Itthon vagyok. Végre megkaplak benneteket, szeretteim, s megkaptok ti is engem, önnön valómban, minden kényszeres kedvesség és figyelem nélkül. Már bármilyen lehetek, elengedhetem magam, hisz ti már megvagytok, ti már itt vagytok, ti arra fizettetek be, hogy szeressetek, kérem a vacsorám, az örökéletre szóló teljes elfogadás bódító mannájával.
Már nem kell uralkodnom magamon, nem kell moderálnom a szavaimat és arcizmaimat, nyersen követelhetem a másikon, miért felejtette el a kiflit, látványosan fintoroghatok a rossz szokásain, szemforgatva hozhatom tudtára unalmamat megszokott történetei hallatán, undokul hördülhetek a gyerekre a szobában széthagyott legó miatt.
Itt vagyok, pőrén, lelkemről minden cifrára pingált leplet ledobtam, amellyel kinn a világban el kell fogadtatnom magam. Ti megvagytok, az enyémek vagytok, nyeljétek hát le mosolyogva, hogy elfáradtam, hogy aggódom, hogy ideges vagyok, nyeljetek most ti, hogy holnap én nyelhessek, lelkem kitárva szabadjára engedem a sárkányt, amely belül egész nap tombolt.
Holnap újra szerepelnem kell, holnap újra mosolyognom kell, hogy elhitessem a világgal, milyen jó vagyok, intelligens vagyok, kultúrember vagyok – hát valakiknek ezért is meg kell fizetniük, nem?!
Kép: AI által generált illusztráció