Kösz, de nekem ne hozzatok virágot, ha már nem leszek. Most hozzatok, míg tekintetem megpihentethetem szépségén. És ne idézzétek majd fel kezem melegét – most szorítsátok meg, míg ujjaimmal én is körbefonhatom kezetek.
Ne emlékezzetek majd hajam szőkeségére – most simítsátok meg, míg élettel telin göndörödik a becéző tenyerek alatt. És ne emlékezzetek rám a kávé illatáról – inkább hozzatok most egy gőzölgő csészével, hogy apró kortyok közben szavainkkal egymásra találjunk.
Kösz, de rólam ne mondjatok majd szépeket, ha már nem leszek – most vegyetek észre minden jót, mit tettem vagy tenni igyekeztem. S ne bocsássatok meg sírom felett vélt vagy valós bűneimért – ha megvan bennetek a képesség, úgy bocsássatok meg MOST. Ha nincs, úgy engedjetek elmennem tőletek még életemben.
És ne bánjátok majd, ha megbántottatok, s ne esdekeljetek bocsánatért egy áttetsző szellemalaknak, ki akkor leszek majd – inkább most, míg itt vagyok, MOST ne bántsatok! S ha bántottatok, most kérjetek gyógyírt tőlem lelkifurdalásotok sajgó sebeire… mert most itt vagyok. Most még megbocsáthatok.
Kösz, de ne mondjátok majd rólam, hogy úgy szerettetek, ha már nem leszek. Ne hazudjatok majd szebbnek vagy jobbnak, mint voltam, csak mert a halál ködös zuhanyfüggönye mögött állok – de most se lássatok rosszabbnak vagy gyarlóbbnak, mint amilyen valójában vagyok. Én én vagyok, ilyen vagyok. El tudtok így most és mindörökké fogadni engem?
Kösz, de nekem ne hozzatok majd virágot. Velem most törődjetek, engem most becsüljetek, vagy most tagadjatok ki világotokból, az elutasítás azon elemi jogával, amely minden embert megillet – de ne mondjátok majd egykor, amikor már a földben fekszem, hogy ti és én közel álltunk egymáshoz, ha valójában semmit sem jelentettem nektek, s ha valójában semmit sem jelentettetek nekem.
Kösz, de nekem ne hozzatok virágot. Az én világom most zajlik, az én golyóbisom most forog – MOST legyetek részei az életemnek. Most, vagy sohasem.
Fotó: A szerző saját fotója alapján, AI-al készített illusztráció