Ha Pavarottiból menő focikapus lett volna, ahogyan egykor álmodta, akkor a kilenc magas C kivágása helyett mondjuk kilenc ellenséges gól kivédése miatt emlékezne rá most a közönség. Valószínűleg kapusként is ott állt volna a kamerák kereszttüzében az Olaszországban megrendezett 1990-es labdarúgó- világbajnokságon, csak épp frakk helyett térdzokniban és kisgatyában, a lelátóról viszont ugyanúgy zúghatott volna a tapsvihar a láttán, és talán kapusként is elzümmögte volna magában Nessun dorma vagy az ’O sole mio dallamát két védés között.
Na jó, így sem járt rosszul a világ, hogy a lába és a gömbérzéke helyett a torka juttatta el a világbajnokságra az egykori sportkarrierről ábrándozó vékony, izmos fiút, akinek az apja azt mondta egyszer: nem lehet egyszerre két székre ülni. Pavarotti később persze két széket is kiérdemelt volna, nemcsak tekintélyes termetével, de tehetségével is, a karrier terén viszont egyértelműen az énekesi pályát választotta, mint tudjuk.
És népszerűvé tette az operát… őrület. Nem mondhatjuk, hogy olyan népszerűvé, mint a foci, de azért az, hogy egy operaénekes nevét világszerte ismerik olyan emberek is, akik egyébként sírva menekülnének a komolyzenei koncertekről, egyáltalán nem piskóta. Talán azzal is érte el mindezt, hogy lélekben megmaradt egykori focistának, és ezért magasról tett a sznobizmusra. Énekeljek Stinggel? És Bonóval? Simán! Jöhettek a könnyűzenei előadók, a szakma rugalmatlanabb tagjai pedig fintoroghattak. A bevétel pedig jótékonysági célra ment, 1995-ben például a boszniai háborúval sújtott gyerekeknek.
Ennél már csak az lett volna szebb, ha az utóbb említett koncerten mondjuk a jelenlévő Diana és Pavarotti egymásba szeret, majd az énekes megszökteti a későbbi szörnyű halál elől mindenki hercegnőjét. Erre azonban természetesen nem kerülhetett sor, mert bár akkorra már mindkettejük házassága válságba került, Luciano már egy másik romantikus kapcsolat kötelékeit élvezte a 34 évvel fiatalabb Nicoletta Mantovanival. Igen-igen, azzal a hölggyel, aki később a felesége lett.
Azért jó, hogy Pavarotti nem lett focista. Mert ha az lett volna, sokkal hamarabb el kellett volna búcsúznia a karrierjétől, hiszen harmincakárhány évesen már kiöregedik. Így meg csak 68 évesen kezdte a közönségtől való búcsút fontolgatni, hogy döntését egy befejező koncertkörúttal koronázza meg. Abban viszont biztos vagyok, hogy focistaként sem tagadta volna meg az utolsó szavát a Nessun dorma áriának, amellyel utoljára lépett fel, már gyengén és betegen. Az utolsó szót, ami így hangzik: „Vincerò”. Győzni fogok!
Igen, Luciano Pavarotti tényleg győzni akart – a hasnyálmirigyrákkal szemben, a szegénységgel szemben, a humortalansággal és szenvedélytelenséggel szemben. És mondhatjuk, hogy igen jól csinálta, hiszen itt van most is, mindannyiunk emlékezetében, akár meghallgatjuk ezután a cikk után a magas C-k királyának egyik előadását, akár nem. Mert nemcsak a hangjára, hanem az egyéniségére is emlékezünk…
Ha tetszett a cikk, talán ezt is szívesen elolvasnád: 5 mondat, amitől rögtön érteni kezded Anne Carsont