A szakaszvezető parancsára a határőrök abbahagyták a tüzelést, majd visszafordulva parancsnokuk elé siettek. Mindketten újoncok voltak, akik még éles helyzetben nem sütötték el fegyvereiket. Egyszerű parasztfiúk Mátészalkáról, a szakaszvezető meg ózdi. Ő már többet próbált, de neki is torkában dobogott a szíve. Nem szívesen adta ki a tűzparancsot, ám ha nem így jár el, hadbíróságon is végezhette volna. Nem tétovázhattak tovább, így a Csepel fényszórójának pászmáját kihasználva indultak el a hóba rogyott alak felé. Mindketten reménykedtek benne, hogy a határsértő már nem él, mert egyikőjük sem akart egy haldoklóval szembenézni.
Amint a közelébe értek, elemlámpájukkal is rávilágítottak. Az mozdulatlannak tűnt, ennek ellenére óvatosan közelítették meg. Amint araszoltak előre, fegyvereiket még mindig a hóban fekvő alakra fogva, torkukban dobogott a szívük. Aztán az elemlámpák fényében hirtelen jól láthatóvá vált mindaz, amitől megkönnyebbültek.
Mert a kabátos alak nem az egyik menekülő volt, hanem a madárijesztő, „akire” épp az imént akasztotta nehéz irhabundáját a lemaradó fiatalasszony. A bundán lyukakat szakítottak a lövedékek, melyekből az egyik épp derékba törte a gerincéül szolgáló lapátnyelet, de jutott a golyókból a lapátfejre is, átlukasztva azt a jobb szeme sarkánál.
A járőrök sajnálták az elmaradó szabadságot, hát még ha a körletben elterjed, hogy határsértők helyett egy madárijesztőt tettek ártalmatlanná, hosszú ideig gúnyolódás tárgyai lesznek. De a jegyzőkönyvet nem hamisíthatták meg, mert a lőszerrel nem tudtak volna elszámolni, és hónapokra fogdába kerültek volna.
A madárijesztőt mégsem hagyták a hóban. Lehámozták róla a bundát, hamarjában összedrótozták, megigazították rajta a vasutaskabátot és visszaállították a helyére. Aztán követték a nyomokat, míg el nem értek a határig, de onnét tovább már nem mehettek. Még egy utolsó fénycsóvát villantottak a némán magába forduló pléhkrisztusra, majd visszasiettek a teherautóhoz, ahonnét rádión beszóltak az őrsre jelentést tenni és segítséget kérni a helyszíneléshez.
Lassan hajnalodni kezdett a bánatos vidéken. Hamarosan megérkezett az őrsparancsnok is egy szakasz járőrrel, akik csatárláncban átfésülték az egész határszakaszt, összegyűjtve a menekülők által hátrahagyott holmikat. Így lett a madárijesztő kabátjából is tárgyi bizonyíték, pedig új öltözékében végre talán neki is nagyobb tekintélye lett volna a környéken.
Késő délelőttre a madárijesztő is megnyugodott. Bár fájdalmat nem érzett, aggódása szinte már emberi volt. Ahogy épen maradt fél szemével átnézett az út túloldalára, a pléhkrisztus eddig magába forduló, majdhogynem érdektelenséget mutató szemében mintha figyelmet vélt volna felfedezni. A madárijesztőt büszkeség töltötte el, hiszen ha akaratlanul is, ma hajnalban emberéleteket mentett ösztövér testével. Nem sajnálta már az elvesztett kabátot sem. Ha képes lett volna, integetett volna a pléhkrisztusnak, akit sokkal közelebbinek érzett magához, mint eddig bármikor. Eközben az, arcán beletörődő fájdalommal nézett át valamikori hazájába.
Ha valaki közelebb ment volna hozzá, láthatta volna, hogy mellkasán, a dárdahegy okozta seb helyén egy golyó ütötte luk van, amibe a lövedék beleszorult, a két szeg ütötte kezén pedig apró megszáradt vércseppek, amik vélhetően egy megsebzett galambból cseppenhettek oda…
Abban az évben hamar érkezett meg a tavasz, és a határnak ezen a részén több incidens már nem történt. Aztán nyár elején megint egyenruhások jöttek, akik kerítést, dróthálót és aknazárat telepítettek a madárijesztő és a pléhkrisztus közé. Majd ezután hosszú évekig nem járt erre más, a magukat biztonságban érző vadállatokon kívül, csak nyaranta egyszer a kaszások, meg nagy néha – külön engedéllyel – egy-egy kutató, aki a határszélen háborítatlanul fészkelő madarak életét tanulmányozta.
Mivel feladata már nem volt, a madárijesztőt senki sem javítgatta. Otthagyták szélnek-esőnek-hónak. Amikor egy arra járó vaddisznókonda csigákat keresve feltúrta körülötte a földet, az őszi esőben kidőlt, s egy egész telet a hó alatt töltött. Aztán amikor a rákövetkező tavasszal valakik meggyújtották a környező avart, a tűz belekapott a maradék seprőbe, majd a vasutas kabátba, végül a péklapát mosolya is az enyészeté lett. Nem siratta meg senki, talán csak a határ túloldalán álló pléhkrisztus, aki azután még évtizedeket állt magányosan az út mellett, amit már teljesen benőtt a fű. Néhanapján a vasfüggönyt nyugatról megcsodáló kíváncsi kirándulók hoztak ugyan egy-egy csokor virágot a tövéhez, de aztán lassan ők is elmaradtak.
Mígnem egy napon újra egyenruhások jöttek, akik lebontották a kerítést és kiásták a javarészt már berozsdált aknákat is. Újakat azonban már nem telepítettek. Aztán egy verőfényes délelőttön hatalmas tömeg özönlötte el a völgyet zászlókkal, virágokkal, boldogan nevetgélve. Egy teljes napot töltöttek el piknikelve a pléhkrisztussal szembeni réten, épp ott, ahol hajdanán a madárijesztő állt. Ezután gyalogosan hosszú ideig nem járt errefelé senki fia, kaszások helyett is már gépek alakították a tájat. Hatalmas, új traktorok, amik reggelente nyugatról jöttek át beszántani az árkokat, s megművelni az elhagyatott legelő helyén lévő kukoricatáblát, este pedig visszamentek a határ másik oldalára.
A pléhkrisztus még mindig ott állt a keresztút mellett, igaz, időközben új talapzatot kapott kis emléktáblával, őt magát pedig szépen megpucolták és átfestették. De a golyó ütötte luk még ma is látható, bár a beszorult lövedéket időközben valaki elvitte emlékbe.
Aztán egy október végi vasárnap délelőtt nagy, fekete terepjáró jelent meg az úton, lassú tempóban, méltóságteljesen közeledve. Pár méterre a pléhkrisztustól megállt, majd két magas férfi és egy negyvenes évei közepén járó, csinos nő szállt ki belőle.
A nőn fekete kosztüm és fekete kalap volt, kifogástalan eleganciával. Egyvalami volt rajta csak szokatlan: a vállain sál helyett egy megkopott rókaprém volt átvetve, miközben az úton le-fel sétálva, tanácstalanul kutatta a tájat. Annak a nőnek a lánya volt, aki jó negyven évvel ezelőtt, menekülés közben nehéz bundáját a madárijesztő ágasára akasztotta. De a madárijesztőt ennyi év után hiába is kereste.
Az egyik férfi kezeiben fekete urnát tartott, fedelét leemelve a nő felé nyújtotta, aki kétszer is belemarkolt, a kukoricatábla feletti domb széléről a levegőbe szórta a hamvakat, majd néhány csókot is dobott a felkavarodó kicsiny porfelhő után. Aztán könnyes szemét törölgetve, szipogva fordult vissza a férfiak felé:
– Menjünk, Viktor! A többit majd a Duna-parton.
A leparkolt terepjáróhoz visszamenet a pléhkrisztus felé vették az irányt. Amikor odaértek, a másik férfi egy kis táblát vett elő táskájából, majd ügyesen a talapzatra rögzítette. Álltak egymás mellett néhány percet szótlanul, majd elindultak az autóhoz. A nő azonban félútról visszafordulva, magassarkújában kissé bizonytalan léptekkel a kereszthez futott, tépett néhány marék füvet a talapzat aljától, majd gyorsan hátat fordított és visszasietett az autóhoz. Majd amilyen méltósággal jöttek, éppoly csendes méltósággal gurultak el a kerekek alatt halkan ropogó, murvás ösvényen.
Azt már senki sem láthatta, hogy a nő, az autó hátsó ülésén ülve, a letépett fűcsomót a hamvak közé tette. A terepjáró lassan befordult az erdőbe vesző aszfaltozott útra. Nem maradt utánuk más, csak egy darabka történelem, meg egy réztábla a pléhkrisztus talapzatán örök mementóul:
„Vándor, ki erre jársz utadon, itt megállj, a pléhkrisztust meglátod,
ha jobban megnézed, hol a szíve vérzett, a golyót megtalálod.”
Kép: Balogh Ildikó Az elveszett virág című festménye
A novella végén található idézet Édes Emil Péter Pléhkrisztus című verséből származik.
A novella első része itt olvasható: Pléhkrisztus – 1. rész