A madárijesztő reszketve vacogott a téli éjszakában. 1957 februárját írták itt, a nyugati határszélen, ahol szinte mindig fújt a szél, betakarva szántást-utat, vadat és embert egyaránt. Ezen a télen a megszokottnál is ridegebb volt a táj és egykedvűbbek az emberek. Csendben teltek a karácsonyi ünnepek, s a kertek alatt jött meg az újév is. Pirkadatra egyre gyakrabban lettek friss nyomok a hóban: olykor határozottak, többször bizonytalanok, de mindig sietősek. Nappali világnál azonban embert, a katonákon kívül, nem lehetett látni a tájon.
Hacsak az erdő szélén álló, szél tépázta madárijesztőt nem tekintjük annak, mert bizony több emberség szorult belé, mint azokba, akik mostanában e vidék felett uralkodtak. A madárijesztő – aki valamikor fess legény lehetett széles vállaival, amit egy nyakban eltört villanyélből eszkábáltak neki – nemigen zavartatta magát a körülötte zajló világtól.
Öltözéke egy szakadozott fehér ing, egy öreg vasutas-zubbony meg egy kikopott ülepű csizmanadrág volt, amire otthon nemhogy a gazda, már a kutya vacka sem tartott igényt, de neki még megfelelt. Így állt bánatosan, a valaha volt búzatábla szélén, amit a határsáv miatt már benőtt a gyep. Nem érdekelte az idő múlása, nem fájt neki se tél, se nyár. Olykor talán jobb lenne kis időre madárijesztőnek lenni, mint embernek…
Egyetlen barátja, a patakon túli földút mellett álló, vékony kereszten feszülő pléhkrisztus volt. Már a Nagy Háború idején is előtte vezetett el a két határszéli falut összekötő földút. A madárijesztő, mint megbecsült kollégájára tekintett a pléhkrisztusra, hisz’ hogyan is tudhatta volna, ki is ő valójában. Hajnalonta irigykedve nézte, hogy míg előtte csak elsietnek az emberek, a pléhkrisztus előtt sokszor megállnak, lehajtott fővel furcsa mozdulatokat téve. A mozdulatok távoli emlékei szerint hasonlatosak voltak ahhoz, amiket kenyérsütéskor a gazdasszonya tett, miközben a frissen sült kenyeret felszelte…
Bezzeg a madárijesztőt legfeljebb akasztónak használták. Aggattak rá táskát, kalapot és sálat, kabátot, de még egy kakukkos faliórát is egyszer. Hogyan is tudhatta volna, hogy míg ő, egy sokak által megszenvedett hatalom uralta ország utolsó látványossága itt a határszélen, a pléhkrisztus már a szomszédos Ausztria földjén áll. Aki odáig eljutott, már biztonságban érezhette magát, így megnyugvással vethetett keresztet, visszanézve a távolban árválkodó, röghöz kötött madárijesztőre.
Az utóbbi napokban szokatlanul sokan jöttek arra számítva, hogy hamarosan lezárják a határt, végérvényesen elzárva a szabadság útját. Most is egy egész teherautónyi csoport érkezett a ködben.
Csendben ugráltak le a jármű platójáról, ami jó pénzért egészen a határszélig merészkedett. A sofőr, aki a fuvarral nagy kockázatot vállalt, maga is otthagyta az autót. Több menekülőt már nem hoz ide, mert ma hajnalban ő is nyugatnak veszi az irányt.
A kis csapat bukdácsolva haladt a lábszárig érő hóban, némelyikük elesett-lemaradt, de a többiek nem várhattak rájuk, mert a távolból kutyaugatás hallatszott, ami a járőrök közeledtét jelentette. A csoport a fővárosból érkezhetett, látszott rajtuk, hogy jobb módú emberek.
Utoljára egy irhabundás nő haladt el a madárijesztő előtt, nehéz bundájában, rókaprém gallérral a nyakában. Pár másodpercre megpihent, miközben levette magáról a bundát és a madárijesztő vállaira akasztotta, majd megkönnyebbülve indult tovább a pléhkrisztus felé. Most látszódott csak, már utolsó heteiben lévő várandós lehet.
Időközben a határőrök is megérkeztek a teherautóhoz, ami magára hagyottan állt, még meleg motorral. Az egyik járőr kinyitotta az ajtaját, s miközben benézett látta, hogy a slusszkulcsot feledékeny gazdája a műszerfalban hagyta. A járőrök már rég nem voltak szabadságon, így abban reménykedtek, talán ma éjszaka eljön az alkalom, hogy legalább egy jutalom „eltávot” kiérdemeljenek, ami a határsértők elfogásáért járt. De a menekülők már messze jártak ahhoz, hogy a határ előtt gyalogszerrel utolérjék őket.
Ekkor a parancsnok egy hirtelen ötlettől vezérelve bemászott a vezetőfülkébe, beindította a motort, az autót a menekülők irányába állította, majd felkapcsolta a reflektort, melynek fényénél láthatóvá váltak a bukdácsolva távolodó alakok. Ezután kurta parancsot adott a járőröknek a tüzelésre, akik sorozatlövésre állítva lőttek a határsértők után – de azok csak futottak tovább, kivéve a legutolsó alakot, aki a lövéseket követően a hóba rogyott, kikerülve a fényszórók pászmájából… (Folytatása következik)
Kép: Balogh Ildikó Vándorúton című festménye