Belegabalyodtam az idő fonalába, itt állok a golyóbis közepén, kezemben fakanál, egy rotyogó fazék paprikás krumpliban hadonászok vele, érzékelésembe szürreálisan vibrálnak át a valóság nyomai, gyermekek körvonalazódnak, mintha az én vonásaim néznének vissza arcukról, s mintha akarnának valamit tőlem.
Egy nyávogó macska ködös körvonalai az asztalon, szemrehányó tekintete éget, beleborzongok, úgy érzem, sárgás szembogaraival követelőzik, a levegőben apró, fekete pöttyök, ki tudja, talán tudatmódosítót vethettem be, hogy imigyen színezzem pöttyösre a valóságot, de csak borsszemek szállanak a fazék felett, ahogyan a talán általam készített étket talán éppen én fűszerezem.
S ekkor egy felsőbb hang dördül le a világegyetemből, bizsergés tölt el, bőröm viszket, majd mámorosan pezseg, s egyszer csak száz kezem nő, mint valami csápok, körbeérik-fonják a négyzetmétereket, elérnek mindenhová, egyszerre törölve port és gyermek orrot, táskába készítik másnapra az uzsonnát, incselkedőn bújnak be egy férfi nadrágjának ráncai mögé, hogy fürge ujjakkal boldoggá tegyék, s közben frizurát csinálnak, ajkat rúzsoznak nekem, gyöngyökkel ékesítik testemet, és étkeket raknak még a tűzhely szabad főzőhelyére. Hangszálaimból és nyelvemből is több van, már boldog-mámorosan csacsogok, kikérdem a leckét, meséltetem a férfit, milyen napja volt, közben anyámat is felhívom, dicsérve a receptet, mit adott, s elmesélem a szomszédasszonynak, miféle városfelújítást terveznek a közelünkben.
Már nem zavar az idő, kigabalyodtam, mindenhol és minden IS vagyok, tökéletes vagyok, megmámorosodott, egyszerre felelősségteljes, könnyed, komoly, kacéran hányaveti és gondoskodó – fekete porszemek szállnak a levegőben, száz kezeim közül eggyel könnyedén szórom a borsot, a macska tüsszent, a bolygó élhető, s a világegyetemből érkező felsőbb hang helyett ekkor unott kamaszhang szól, arca dacos, „Anya, odaégetted, már megint odaégetted”…
Kép: AI által generált illusztráció