Csak állt és hosszasan bámulta az asszonyt. Az arcát, az alakját annak a nőnek, aki valaha annyira fontos volt, akit valaha annyira szeretett. A sápadt-szürkébe forduló bőrt, amely a pofacsontokon szinte fehéren feszült, a fénytelen, keskeny ajkakat, a rá-rávetődő, dühös tekintetet. A karok lefelé leffenő bőrlebenyei minden alkalommal bánatosan integettek egyet, amint az asszony előrelendítette a felmosót a kövön. A rádióban recsegni kezdett az adás, a macska a belőlük áradó feszültségtől viszolygó-kényesen felnyávogott, majd egész egyszerűen világgá szaladt.
„Ő megteheti” – gondolta irigykedve a férfi, ám ettől rögtön lelkifurdalása támadt és elkeseredve leszegte a fejét. Ezzel a különös, egyszerre dacos és alázatos fejtartással nézte aztán, ahogy a nő kapkodó mozdulatokkal felmos, majd felkap egy szőnyeget és az udvar felé perdül vele. Nézte-nézte, s néhány futó másodpercig még reménykedett abban, hogy elül a vihar, hogy a felesége megszelídül valamitől, hogy váratlanul jobb kedve lesz, és akkor még előttük áll egy viszonylag normális délután és talán egy egészen tűrhető este…
Ám a becsapott ajtó dörrenése pontot tett erre a gyermekien naiv állapotra. És akkor hirtelen úgy érezte: nem bírja tovább, változtatni kell. Valamit tenni kell, próbálkozni kell, még akkor is, ha százszor, ezerszer megpróbálta már, akkor is, ha sosem sikerül. Igen, újra neki kell futnia, hátha…
– Segítek – mormolta ezért, sietősen a nő után lépve. Ezután megkísérelte kivenni Lina kezéből a hülye szőnyeget, amit évekkel ezelőtt még az anyóséktól kaptak. Egyúttal megpróbálta visszakapni az érzést, az illúziót, hogy egyáltalán ő itt még tehet valamit, hogy a szándéka, az akarata számít valamelyest, hogy a segítőkészsége még érhet valamit, és ez talán jó irányba terelheti az eseményeket – de hiába. Lina olyan erővel, szinte hisztérikusan kapott a rongy után, hogy hosszú körmeivel véres csíkot nyúzott a kézfejére. Majd rázúdult az ismerős szóáradat:
„Hagyd csak, úgyis mindent én csinálok, Ferike osztályfőnökével sem beszéltél, el kellett volna hoznod a szemüvegemet az optikustól, emlékszel? De teszel rá, mert neked mindig fontosabb dolgod van!
A garázs hetek óta beázott, festeni kéne, megeszi a penész, majd jól elrohadnak benne anyád bútorai, pedig azt ígértük, vigyázni fogunk rá! A gaz felveri a kertet, a fűnyíró embernek sem szóltál, és most ne gyere azzal, hogy mennyi mindent csinálsz, mert minden csak félmunka! Utálok már mindent, fáradt vagyok, de számít az neked?! Bezzeg este várnád, hogy megtáltosodjak, hogy letépjem rólad a gatyát, mint valami cafka… Amúgy is, nézz már magadra, ki akarná már azt letépni rólad, de álmodozz csak, lessed a diófa alól minden nap a szomszéd Gizit, könnyű neki, a kis tangácskáit teregetni rövid szoknyában, nincsen családja, majd megtudná, ha háziasszony lenne, ha anya lenne, ha feleség lenne… Hülye elvált szuka!
Mennyi mindent feláldoztam érted! A karrieremet, a fiatalságomat! És most hatódjak meg, amiért ki akarod venni a kezemből a szőnyeget?! Hát ne vedd ki, és ne gyere azzal, hogy te is mennyi mindent csinálsz, csak azért teszed, hogy eljátszd a jó férjet, hogy megjátszd magad. Menj már arrébb, legalább útban ne legyél, ha már én dolgozom, ha már megszakadok… Most miért vágsz ilyen képet?! Jó, elismerem, néha talán tényleg csinálsz valamit, de mit vagy oda tőle?! Most meg kéne semmisülnöm, hogy milyen jó ember vagy?!”
A férfi állt, nézett. Egy ideig nem mozdult, csak a fejében dobolt a tudat, hogy legalább megpróbálta, újra megpróbálta. A rázúduló szidalmak mintha beleolvadtak volna a levegőbe, s az oxigénrészecskékkel együtt elárasztották a tüdejét, az ereit, az agyát. Állt, csaknem fuldoklott, s szerette volna elmondani, hogy a szemüveget valóban elfelejtette, de teljesen magától beugrott a boltba a nő kedvenc sajtjáért. Hogy az osztályfőnökkel azért nem beszélt, mert az szabadságon van, és hogy holnaputánra már beütezemezte a garázs festését. Hogy neki is van dolga, és ő is fáradt.
Szerette volna elmondani, hogy nem is nézi a Gizit, vagyis hát nem ÚGY nézi, illetve úgy nézi, de sosem tett semmit és nem is tenne semmit azért, hogy több történjen ennél a néhány pillantásnál – és hogy igen, külsőre talán már tényleg nem a régi, de a felesége sem az, ő mégis ugyanúgy kívánja, így, elszürkült arccal és leffedt karokkal. És hogy ő igenis jó férj, mert sok mindent adott, tett és áldozott a családért, csak épp sosem emlegeti fel, de mindig olyan, mintha csak a felemlegetett dolgok számítanának…
Szerette volna elmondani a maga igazát, de a levegőből áradó méreg blokkolta a nyelvét. Csak a lába mozdult végre, a térdei rándultak először, hogy aztán előrelendülő lábai maguk alá gyűrjék az udvar köveit és a kiskapuhoz vezető utat. Mire visszanézett, a nő már elhallgatott, szürke arccal porolta a szőnyegeket, ő pedig kilépett az ajtón, hogy majd csak késő este, egészen késő este érjen haza.
(novella)