Mostanában mintha szinte divattá vált volna, hogy anélkül követeljük emberek megkövezését, vagy minimum lemondását, mielőtt pontosan utánanéznénk a történetnek. Ki használta a „sikítozó kékharisnya” kifejezést, és mit árul el az eset arról, hogyan kezeljük a nők utcai zaklatását?
„Egy sikítozó kékharisnyával nem fog Budapest rendőrfőkapitánya interjút készíteni” – ez a mondat indította el a mostani botrányt, amely a BRFK, az utcai zaklatás, a nők biztonsága és a rendőrségi kommunikáció kérdését tette hirtelen közbeszéd tárgyává. A felháborodás érthető – a baj, hogy mostanában mintha szinte divattá vált volna, hogy anélkül követeljük emberek megkövezését, vagy minimum lemondását, mielőtt pontosan utánanéznénk a történetnek. Egyúttal nézzük meg azt is, miért nem szerencsés legyinteni azokra az esetekre, amikor egy nőt „csak” leszólítanak, követnek, vagy megjegyzésekkel zaklatnak az utcán.
Először is: ki mondta valójában?
A HVG beszámolója szerint Martini Noémi interjút szeretett volna készíteni Budapest rendőrfőkapitányával a nőket érő utcai zaklatásokról. A válaszadás során egy olyan belső e-mail is eljutott hozzá, amelyet vélhetően nem neki szántak. Ebben az szerepelt, hogy „Soma szerint” a rendőrfőkapitány nem fog interjút készíteni egy „sikítozó kékharisnyával”. A „Soma” megjelölés a hvg feltételezése szerint is valószínűleg Csécsi Soma rendőrségi szóvivőre utalt. Ez tehát egy olyan fontos része a történetnek, ami nem hagyható figyelmen kívül – ennek ellenére ugyanis a nyilvánosságban úgy terjedt tovább a mondat, mintha azt maga a rendőrfőkapitány mondta volna.
Természetesen ettől még magának a levélnek a hangneme végtelenül sértő, és méltatlan egy hivatalos szervhez. Ám akkor is fontos lenne, hogy a tényeket különválasszuk a következtetésektől. Különösen, ha valakinek a lemondását vagy kirúgását követeljük.
Ettől persze a probléma még nem lesz kisebb…
Ha valaki most azt gondolná, hogy magát a reakciót akarom ezzel védeni, szó sincs róla. Nincs erre jobb bizonyíték, mint hogy a néhány hete megjelent, Amit nőként megtanultunk elviselni című könyvemben egy külön fejezetet szentelek a nők köztereken történő zaklatásának. Semmiképpen nem gondolom tehát, hogy az utcai zaklatás túl lenne reagálva. Fontosnak tartom azt is, hogy Martini Noémi több száz érintett történetét gyűjtötte össze, és teljesen érthetőnek tartom az igényét egy interjúra Budapest rendőrfőkapitányával.
Hogy miért? Mert egy nő minden ilyen alkalommal kiszolgáltatott helyzetben van. És nem azért, mert minden egyes beszólogató vagy füttyögő férfiról paranoid módon azt feltételezi, hogy az valamiféle sorozatgyilkos és a következő sarkon elvágja a torkát. Azért van kiszolgáltatott helyzetben, mert akarata nélkül belekényszerítették egy játszmába, amiben fogalma sincs, hogyan kerülhetne ki a legbiztonságosabban. Nem ismeri az adott illetőt vagy illetőket. Lehet, hogy csak egy jókedvű átlagpolgár, de az is lehet, hogy valódi durvaságig, tettlegességig is hajlandó elmenni, ha valami feldühíti. Bármilyen reakciót is választ ilyenkor a nő – teljes ignorálás, hűvös arckifejezés, esetleg elnéző mosoly, vagy elutasító szavak –, benne van a pakliban, hogy a másik félben ez indulatot gerjeszt, vagy netán biztatásnak érzékeli. A nő mindenképpen frusztráltan éli meg tehát a szituációt – ezt pedig nem lehet, nem szabad elbagatellizálni. Sajnos a témával foglalkozó kutatások szerint az is igaz, hogy az enyhébbnek érzékelt utcai zaklatásoknál általában a környezet sem avatkozik közbe, ami még inkább a kiszolgáltatottság érzését erősíti.
Akkor most minden füttyögő férfi potenciális elkövető?
Dehogy. Ezt senki nem állítja. Egyszerűen arról van szó, hogy sok férfi úgy nő fel, hogy azt tanulta: a lányok, a nők szeretik a figyelmet, a bókot. Ezért úgy gondolom, hogy többen – és most nyilván nem az alpárian beszólogatókról beszélek – őszintén azt hiszik, semmi baj nincs azzal, ha egy ismeretlen nőnek kinyilvánítják a tetszésüket. Csakhogy az egész nem ilyen egyszerű – hogy miért, azt a könyvemben kifejtem, nem férne bele egyetlen cikkben.
Amit most leírnék, hogy a női megélést taglaló okokon túl sajnos szerintem azzal is számolni kell, hogy aki valódi fizikai bántalmazásra hajlamos, annak egy-egy ilyen utcai zaklatás sikerélménye, a nő kiszolgáltatottsága, következmények nélküli megalázása akár olaj is lehet a tűzre. Előfordulhat hogy az ilyen helyzetek figyelmen kívül hagyása az előszobájává válik egy idővel elkövetett komolyabb bűncselekménynek. Hiszen ha normálisként fogadjuk el az utcai zaklatást, azzal azt tanítjuk: a nővel ezt is meg lehet tenni. Akkor miért ne lehetne még többet?
Az ingerküszöb kitolódása
Van ugyanakkor egy olyan szempont is, amelyről mindenképpen érdemes beszélni anélkül, hogy ezzel bárkit mentegetnénk. Egy rendőr a munkája során olyan dolgokkal találkozik, amelyekkel a legtöbb ember szerencsére sosem. Súlyos testi sértésekkel, családon belüli erőszakkal, gyilkosságokkal, traumatikus helyzetek sorozatával lehetnek tele a mindennapjai.
Kutatások szerint a súlyos eseményeknek rendszeresen kitett rendészeti dolgozóknál megjelenhet az együttérzési fáradtság és bizonyos fokú szakmai elérzéketlenedés. Ezért aztán el tudom képzelni, hogy valakinek egyszerűen egy idő után kitolódik az ingerküszöbe. Ha mondjuk az előző nap még egy gyilkossági ügy részleteivel foglalkozott, másnap egy „sima” utcai beszólás bejelentése akár felesleges túlreagálásnak tűnhet a számára.
Persze attól, hogy ez a jelenség létezik, természetesen még nem helyes és egyáltalán nem elfogadható. Egy intézmény működését a szabályok és szakmai normák kell mozgassák, nem pedig az egyes dolgozók pillanatnyi ingerküszöbe. Az viszont, hogy a rendőrség az eset kivizsgálását ígérte és egyúttal leszögezte, hogy a nőket ért utcai zaklatás témáját valós problémának tartja, mindenképpen biztató.
Bízom benne, hogy a kivizsgálás eredményes lesz és hasznos következményekkel zárul- Martini Noémi pedig elkészítheti az interjút.