Képzeljünk el egy sikeres, extravagáns üzletemberekkel teli luxuspanziót a kietlen vidéken, a hóvihar által egyetlen éjszakára teljesen elvágva a külvilágtól. A vihar című svéd vígjáték alapszituációja eleve ígéretes, ebből bármit ki lehetett volna hozni, társadalmi drámát, romantikus történetet vagy akár horrort. A Netflix új egész estés filmjében Josephine Bornebusch rendező, forgatókönyvíró azonban más utat választott: visszanyúlt a legkiválóbb skandináv vígjátékok hagyományához.
Először és utoljára még középiskolásként nevettem nyerítve a Picasso kalandjain, nem egyedül. Az osztályunkkal néztük meg a filmet a Zrínyi moziban, az első sorban ülő takarítónő azonban még nálunk is jobban szórakozott, egyszer csak kacagás közben leesett a földre, majd még mindig vigyorogva kijelentette: “jaj, ez a film, bepisiltem”.
A Vihar nem kanyarodik el ilyen mértékben az abszurd irányába, vagy legalábbis nem ennyire nyilvánvalóan. Az egész mozi felépítése a klasszikus eposzi szabályokat követi. Megkapjuk a seregek felvonultatását, a karakterek az állandó eposzi jelzőket, persze nem verbálisan. Szereplőink jellemét néhány ruhadarab, mondatfoszlány adja át, élethelyzetek, reakciók adott szituációkban: drága prémek, Gucci cipők, fényes zöld öltöny.
Viszonylag gyorsan rájövünk ennek a külsőségekkel teli világnak a szabályaira, és ez megint csak végtelen humorforrás esélyét csillantja fel az néző számára. Hőseink egy évfolyamon végeztek valami üzleti főiskolán, és látszólag alaposan meggazdagodtak, annyira, hogy társadalmi státusukat minden áron megjelenésükben is meg kívánják mutatni. Az est folyamán, miközben azért további humorcsírák jelennek meg a vásznon, megkapjuk a politikailag korrekt cancel culture teljes receptjét, azt is, hogyan kellene a társadalmi nemekhez, a személyesen választott nemi identitáshoz viszonyulnunk. Mindez azonban nem vehető teljesen komolyan. A finom iróniát és kritikát az alkotók nem nyomják az arcunkba. Magunknak kell felfedeznünk, hogy egyik hősünk a zseniális, ám a másik nemet sem megvető Oscar Wilde arcmását plasztikáztatta az arcára. Ő maga nem feltétlenül zseni, ám partnere, a már említett csillogó zöld öltönyös úr jelenléte esetleg sejtethetné, hogy talán ez a rokon vonás a brilliáns ír szerzővel akár erre is utalhat. Ám ez az ígéret ígéret marad a film végéig.
Nehéz elmondani tartalomismertetés nélkül, hogy miért zseniális a film humora, annyit talán elárulhatok, hogy cselekmény egyetlen pillanat alatt felpörög, amikor a nyomkövetővel ellátott, nagyon drága kutya körülbelül egy másodperc alatt elrepül a jeges szélben. Előkerül a véletlenül megfőzött varázsgomba, kiderül, hogy itt senki sem az, akinek látszik, és ebbe a lenyűgöző kavalkádba több humort és kacagásra okot adó elemet – nem nevezném egyértelmű társadalomkritikának, bár nyilvánvalóan az – már belezsúfolni sem lehet.
És most kapaszkodjon meg a kedves olvasó! Senki sem hal meg és a végén győz a szeretet ereje!
Kép: Oscar Wilde alakját idéző fantáziakép, AI-al készített illusztráció
Ha tetszett a cikk, talán ez is érdekel: Mélytengeri rémálom – filmajánló