A dadaizmus egykori követői valószínűleg boldog extázisba esnének korunk közösségi oldalait látva. Kedvenc műfajuk ugyanis trendi és elgondolkodtató irányzattal bővült: a dadaizmus DIDIalista vonalával.
Mielőtt telefonja után kapna a kedves olvasó egy gyors keresés eszközlésére, megnyugtatom, hogy nem alulműveltsége okán maradt le a fenti kifejezésről. Az elnevezés csupán szerény személyemtől származik: a kebelméretben bővelkedő, értelmes mondanivalót azonban igen szűken mérő tartalomgyártók tevékenységére alkottam vele új fogalmat.
Mi hát a dadaista didializmus?
Mielőtt elmélyülnénk ennek tisztázásában, szögezzünk le valamit. A megduplázott „DI” szótagocska célzatos jelentése természetesen nem fedi a jelenség teljes egészét. Az új ágazat képviselői ugyan valóban gyakran mutatkoznak jellegzetes mély dekoltázzsal, melleket villantva, ebbe az irányzatba sorolandó mégis minden, kizárólag vonzerejével érvényesülni kívánó tartalomgyártó. Nők és férfiak egyaránt, akik tetszetős megjelenésük mellett valódi dadaista stílusban próbálják követőiket el- és megbűvölni. Megnyilvánulásaik csupán buja ajkakból előbukó összefüggéstelen, random szavak művészi halmaza.
Az új műfaj főként Instán, TikTokon és televíziós csatornákon terjed, a követők száma pedig elképesztő. A didializmus térnyerése során nyelvtani szabályok véreznek el nyárspolgári dogmaként a kamera csupasz testrészekre irányuló kaján fókuszában.
Nem csoda, hiszen didik, muszklik, popsik, erdőként burjánzó szempillarengeteg garantálják, hogy úgysem figyelsz a szóra. Mi más volna ez, mint a vizualitás győzelme a magát értékként dicsőítő értelem felett? Mindegy, mit mondasz, mindegy, hogyan – a lényeg, hogy kívánatos vagy.
Megint mások összekeverik a szezont a fazonnal, a didialistát az értelmes tartalmat gyártó influenszerekkel. Miért? Mert utóbbiaknál olykor szintén előtérbe kerülnek a didik, muszklik, popsik. Csakhogy itt már érdemes különbséget tenni. Attól ugyanis, hogy valaki vonzó külalakkal áll a kamera elé, még mondhat értelmeset is. A probléma nem a dekoltázs, a kockahas vagy a tökéletesre sminkelt arc, hanem amikor az egész tartalom csupán ebből áll.
És ki mit kezd vele?
A fentiek után talán nem lepődik meg a kedves olvasó, hogy a dadaizmus didialista irányzata milyen nagy mértékben bizonyul megosztónak. Egyre többen ellenzik, mások szerint viszont elfér újmédiától megvadult társadalmunk kommunikációjának színes palettáján. Ahogyan ők vállat vonva mondják: hadd nőjön csak a dada hada…
A társadalom egy része azonban ezen is képes megbotránkozni. Ne csodálkozzunk – elvégre kinek nem nyílik ki a bicska a zsebében, ha valaki egyszerre okos és szép is? Az ellenzők szerint tehát didi és dada, vagy no dada és no didi – a dadamentes tartalmat felesleges didivel megtámogatni. Ennyi.
Mit kezdek vele én… és mi lehet a megoldás?
Mindezek után bizton tudni szeretné a kedves olvasó, hogy e sorok szerény írója mit gondol a didializmusról. Elvégre, ha már véleménycikket ír a témáról, kár volna eltitkolnia… Nos, e szerző meggyőződése szerint mindenkinek jogában áll hódolni a didializmusnak, az idiotizmusnak vagy épp az idealizmusnak. Kinek mi tetszik.
Az emberiség létezése óta úgyis mindig összetalálkozott a kereslet és a kínálat, így hát az újkori dadaizmust is felesleges volna tiltani. Az irányzat ellenzőinek azonban joga van ahhoz, hogy antidadaista megnyilvánulások garmadával licitálják túl a dadaista didializmus áradatát.
Így nem sérül a szabadság, de talán változik a mennyiség…