Akkor ért minálunk véget a rosszvilág, amikor azt a senkiházi, anyaszomorító nagybátyámat valami tévedés miatt bevitték Horgosra jugoszláv határőrnek. Nem tudom, hogyan érte ezt el, de leginkább kártyán nyerte az őrmesteri rangot, mert másképp nem tudom elképzelni, hogy ilyen felelős posztra rakták volna az állami szervek.
Mielőtt azonban rátérnék a jólétünkre, néhány szót kell ejtenem a családunkról. Hetvenkettő őszére az egész faluból mintha csak minket ért volna az elemi csapás. Apám a téeszben dolgozott, de hogy pénzt kapott-e, nem tudom, mert otthon csak csimaszt ettünk vacsorára, szalonnát meg már csak a hentes kirakatában láttam. Szegény anyám meg úgy lesoványodott akkorra, hogy az ünneplőruhájából kijött Mari húgom stafirungja, meg neki is maradt egy hálóingje.
Egyetlen vigaszom Mari húgom pofozása maradt, meg ennek a történetnek a főhőse, Pista nagybátyám, aki néhanapján hóna alatt valami gyanús lével telt butykossal beállított hozzánk, nagyokat pökött a markába, úgy röhögött a viccein, de én azokat nem értettem, mert a csúnya szavakat mindig szerbül mondta. Apám meg összevonta a szemöldökét, hogy azt hittem, menten megmiskárolja anyám bátyját, de aztán megintcsak kiszaladt a kertbe oszt felhasogatta a téli tüzelőt.
Szóval nagy szűkösségben mint derült égből az isteni csoda, úgy ért minket, amikor egy őszi estén egyenruhás ember kopogtatott az ajtónkon. A nagy ijedtségben apám rohant rögtön nagyapám pisztolyáért a sufniba, hogy védekezhessék, ha muszáj, anyám meg virágföldből kezdett kávét főzni, amit én loptam tegnap a szomszéd ágyásából. A válságot azonban a húgom oldotta meg, akinek épp lekentem egy kiadós pofont, hogy a taknya szegénynek rácsattant az arcára, oszt megbotlott, s ahogy a kulcsba kapaszkodott, hát épp kinyitott az ajtót.
Ott állt tehát egyenruhába öltözött nagybátyám az ajtóban, de az apám amikor megismerte, nemhogy örömét mutatta volna, hanem ment csak megint a pisztolyért, amit nem talált, mert az anyám rég a saját matracába rejtette, oszt aszondta, hogy lelövi mégis a kutyát. Anyám kezében meg megállt a kanál föld, majd kiesett belüle, s a képébe vágta a testvérbátyjának a delfint – ahogy mifelénk mondják a felmosórongyot -, akkora szégyen volt ez nekünk. Na, de nagybátyám nem üres kézzel jött, hanem egy nagy vászonzsákkal a vállán, s a tüzes fogadtatás ellenére kiborította azt a nagy zsák hurkát az asztalunkra, mely már olyan régen látott zsiradékot, hogy teljesen kiszálkásodott, megrepedezett.
Hogy hogyan csapott fel pribéknek a nagybátyám, azt nem tudtuk meg soha, de végül is a szeretete hozta hozzánk az elkobzott csempészhurkával, úgyhogy – bár apám arca savanyú maradt – felzabáltuk az adományt. Ha jól értettem a dolgot, Pista bátyám először a szabályzatnak megfelelően a veszélyes húsárut meg akarta semmisíteni, aztán eszébe jutottunk. Meg tudjuk mi semmisíteni, abból nem lesz senkinek semmi baja.
Nahát, így kezdtünk ismét jól élni, mert aztán a Pista bácsi nem csak a veszélyes húsárut kobozta el, hanem kiterjesztve a rendelkezést, minden élelmiszert. Így aztán a kutyánk úgy meghízott a sok disznótorostól, hogy a szemtelen szomszéd macskáknak egyáltalán nem kellett tartaniuk tőle. A Pajti tacskónk szaladni már egyáltalán nem tudott, a lábai meg úgy szétálltak, mint amikor télidőn a városi népek túlöltöztetik a pufiruhába a gyereket. A plebános, a tiszteletes és szimpátiából a rabbi és a mufti urak meg rejtélyes csomagokat kaptak csupa hurkából, ischlerből, pekingi kacsából, s mindenből, amit a népek át akartak vinni a határon a rokonaiknak.
Így éltünk hát vígan, s változott meg az életünk örökre. Anyám, aki megintcsak meghízott, hátul repedt hálóingében nem tudott többet kimenni az udvarból, mert a leánykori ruhájából már ugye stafirungot csinált a Marinak, újra meg azért nem futotta, mert a szabót mégse lehetett kolbásszal kifizetni. Mit gondolt volna, honnan szereztük a kolbászt, amikor olyan szegények voltunk, hogy a három évvel ezelőtti hitelünkről is lemondott tavaly karácsonykor.
Apámnak ugyan a látszat kedviért el kellett mennie dolgozni, de annyira ellustult a sok ételtől, hogy folyton csak böfögött meg szunyókált a boglya tövében, de mégse rúgták ki csupa jóindulatból, csak gúnynevet ragasztottak rá. Így lettem én a Lustapista fia, akiről az iskolaorvos megállapította, hogy hormonzavaros vagyok, mert ha nem eszek semmit, vajon mitől mástól hízhattam meg 12 éves koromra nyolcvan kilósra.
Baj volt hát a jólét is, s két év után elhatároztam, hogy én ennek véget vetek, s feljelentem a nagybátyámat, névtelenül, hogy a biztonságnak is kedvezzek. Apám épp a bejárati ajtónkat próbálta kiszélesíteni, hogy szegény anyám legalább az udvarra ki tudjon menni, amikor a feljelentés fogalmazásába kezdtem az eperfa tövében. De az első mondatnál, tudniillik, hogy „Tisztelt Hatóság!”, nem jutottam tovább, mert a nagybátyám gyanúsan civil ruhába öltözve egy ponyvával letakart szekér bakján éppen bekanyarodott az udvarba. Suttogtak valamit az apámmal aztán lepakoltak a szekérről 12 nagy láda albán szardíniát.
Na, akkor láttam utoljára az én Pista bátyámat, hogy elindult a csempészáruval Ámerikába. Csak annyit tudtunk, hogy Splitben várja egy mélytengeri halászhajó. A 12 ládában 65430 albán halkonzerv volt. Az utolsót az érettségi bankettem előtt bontottuk fel, otthon, szűk családi ebéden. Azóta nemhogy halat nem eszem, de a nyílt vizet is kerülöm becsege.
Kedves Olvasóink! Kinek a stílusát parodizálta a szerző a fenti novellával?
Kép: AI által generált illusztráció
