Írta: Datki Szabolcs
Az élet egyik legnagyobb megmérettetése maga a betegség. Mindegy, miként jön, milyen korban, netán lassan, vagy csak hirtelen beüt, mint a crack, nagyon fáj, látványos, esetleg alattomosan kínoz, avagy csak ott van, mélyen, bent, legbelül elbújva, mint egy időzített bomba, folyton-folyvást tudsz róla és esz, emészt mindennap…
Rágja a tested, lelked, kikezdi a hited, az agyad, a gondolataid, majdhogynem a szíved is másként kezd verni és levegőt is csak figyelve veszel… és főleg attól esel szét, hogy nem tudod, mikor fog átbillenni, mikor lesz jobb, mikor fog hatni a szer, vagy az ima, honnan jön a segítség, mert kétségtelen hogy ezt már nem tudod megoldani egymagad, de egy idő után egyszer csak azt érzed, hogy kell jönnie valaminek, valakinek, igényled a külső, a fenti, a közeli támogatást. Mert levett a lábadról a kín, mert elengedted magad, feladtad, hisz addig rágott, evett, míg csak nem nyert, átvette a kontrollt a szerver és a szoftver felett is, egyéniséged odalett, az értelmező szótárt ha fellapozzák, a betegség szónál ott lesz a te neved, te magad vagy immár a kór! De nem jön a külső erősítés, az óhajtott támogatás elmarad…
Visszagondolok olykor még a betegség előtti időkre, hjaj, hogy is mondjam, megvannak belőle a benyomásaim az emlékek, egy más világ, más ember, más élet… De csak a most van, az itt, az, hogy győzött a kór, eltűnt az empátia, barátnak hitt emberek szivárogtak ki szinte egyik napról a másikra az életemből, most csak ez van… Először csak napokig, később hetekig nem csörgött a telefon, aztán szétesett a család, a kassza ürült ki csendben, utána meg már az ügyfelek, munkakapcsolatok is elmaradoztak… Egy jól felépített élet helyére került a kétely és mély űr… amely mételyezett nyomorult magányba még végül óhatatlanul és észrevétlenül becsörgedezett a nihil is, a semmiben gyökerező léttelenség, tetszhalottság. Innen már nem lehet visszajönni, ez a végső stáció, a küszöb a gödör és a zérós lét között, ide, ebbe a kráterbe már nem ér le az emberi hang, az ima innen nem hallatszik fel és nincs emberi érzés, ami ilyen alant is rezonálna, csak olykor a csukott szemhéjakon keresztül beszivárgó narancssárgás érzékelés, hogy sajna ez még az evilág.
És a bódult látomások, rémálmok és a megkülönböztethetetlen ébrenlét-álmok között egyszer mintha csak felsejlene egy parányi fényecske, pindurnyi pislákolás, amit még nem látsz, mert az a pislákoló-rezgő apró fényecske még nem szűrődik át az általad teremtett, létrehozott abszurd semmin, csak van, ott, valahol… e csöppnyi fényt hívják gyakorta reménynek, hitnek, ott van a pórusokban, idegekben, sejtekben, hiába nem veszel róla tudomást egyszer csak feltámad és elkezd égni, világítani, ha orkán van és függöny-eső állja útját akkor is. És innentől jön észrevétlenül a segítség, de nem annak hívod, és nem is tudatosul. Még.
Ám hirtelen azon kapod magad, hogy ízlik egy kanálnyi leves, és egy este észlelsz egy fuvallatot, majd egy alkonyt látsz meg, és napokkal később már kiülsz a teraszra figyelni éberen a pirkadatot. Újra jó fázni, jó a meleg, a szellő, a víz csurgása a testen zuhany közben, a frissen mosott lepedő illata, a reggeli kávégépsistergés, a távoli harang hangja a szürkületben.
Aztán jönnek majdhogynem ismeretlen szavak a szájra és lesznek gyakoriak. Mindennapossá válik a köszönöm, a hálás vagyok, de jó, Istenem. Érkeznek utánuk a belső hangokból formázott, a tessék, a kérlek, a szívesen, a barátom, drágám, szeretem, szeretlek, Teremtőm. Ezt követik a színek, az ízkavalkádok és legvégül a belső csendben megfogan a hit. Innentől sosincs többé olyan, hogy egyedül, hogy nehéz, hogy lehetetlen, hogy nincs. És a kategorikus nem sem létezik, csak a kísértésre adott! Kitárt karjaidba mindig megérkezik az ölelés, a biztonság kebelbarát, a szeretet konstans és nincs többé olyan kérdés amire ne érkezne válasz.
A hit: engedelmesség, alázat, befogadás, bizalom is. És amint el tudod fogadni a szeretetet, az megtanít értékelni önmagad, másokat, tanít azt továbbadni és bízni nevel a soha nem szűnő gondviselést sors- és hittársaiddal megélni, megosztani. Amikor a reggel köszönömmel kezdődik és az est hálával végződik, akkor lesz teljes, csodával tűzdelt az életed.
És a mirákulum az egészben az, hogy a gondviselés, Isten a végtelen szeretetével mindig is ott volt, egy másodpercig sem hiányzott az életedből. Akkor is szeretett és vigyázott amikor nem hagytad, benne volt a fájdalmakban, a kétségekben, a mélyben. Honnan tudom? Mert ott talált rám!
És ha lejött oda értem, akkor nekem innentől csak annyit kell tennem, hogy nélküle: semmit!