Hm, vegyvédelmi táska – eszembe nem jutott volna a szabatos kifejezés, mert ez nem más, mint a szimatszatyor. Pedig vegyvédelmi táska képe illusztrálja a Néprajzi Múzeum 2027 nyaráig látható, sorkatonaságról szóló kiállítását, amelyet többéves kutatás és gyűjtés előzött meg. Ha már a kiállítás többek között azt is igyekszik bemutatni, hogy milyen is volt az a katonaélet, hát hadd járuljak hozzá néhány emlékkel, benyomással, következtetéssel a nyolcvanas évek végének Magyar Néphadseregéről.
Szóval szimatszatyor. Ebben cipeltük magunkkal a VV (vegyvédelmi) köpenyünket, amit gyakorlatilag senki sem tudott felvenni a megszabott idő alatt. Aztán ott lapult benne a gázálarc, amiből én egyes méretűt kaptam a négyes helyett, hát le is pattant rólam, mintha csúzliból lőtték volna ki, ezért aztán megúsztam a gázkamrás próbát, az őrmester elvtárs egyszerűen félreküldött.
Számtalan emlék maradt meg arról a tizenegy és fél hónapról, amit előfelvételisként Ercsiben töltöttem, mint – elméletileg – pontonos hidász. Mindjárt jönnek a tanulságok is, de előtte megmagyaráznám, hogy miért csak elméletileg lettem hidász. Hát azért, mert a gyengélkedőn a megfázásomat olyan gyógyszerrel gyógyították, amire, mint kiderült, allergiás vagyok. El is töltöttem vagy három hetet a honvéd kórházban, mivel fulladásveszély fenyegetett, így lemaradtam a szakkiképzésről, azaz semmit sem értettem a pontonokhoz.
Így lettem a felhajtókocsi pontonosa, ahol csupán egy drótkötelet tartva parancsoltak be a hűvös, kb. négy fokos Dunába mellig. Nevezhetjük ártatlan tréfának is, mert utóbb magamtól jöttem rá, hogy azt a nyomorult kötelet a partról is lehet tartani, de már akkor sem tekintettem annak. Ennek a relatíve alacsony szakmai tudásnak köszönhetően raktak rá történelem szakos barátommal egy előre összerakott, négy elemből álló pontonrészre az egyik gyakorlaton, ahol az ezredparancsnok célja a szovjetek megleckéztetése volt, mert a baráti hadsereg műszaki alakulata valami negyvenöt perc alatt volt képes hidat rakni a Dunán.
A mi célunk kb. a negyvenkét perc lehetett – nem azért, mert ez a szám testesíti meg az élet értelmét, hanem mert kevesebb, mint a negyvenöt. Ennek érdekében előre összeállítottuk (nem én voltam) a hídelemeket, elrejtettük a parti susnyás mellé kötve, felettünk lombkorona, azaz nem látszottunk. Aztán jött felénk a negyed híd, és a hadnagyunk azt kiáltotta – legalábbis így hallottam -, hogy „Ereszd meg!”. Én meg vissza, hogy „mit?”, mert ugye nem értettem semmihez se. Ez meg csak egyre idegesebben kiabálta ugyanazt, hát eltekertünk mindent a pontonokon, azok meg szétúsztak, velünk együtt, lefelé a folyamon… Utóbb a 96 órás konyhaszolgálat alatt tudtuk meg, hogy a partról kellett volna elereszteni a csalárd módon előre összeszerelt pontonokat.
Hogy mit tanultam a Néphadseregben? Hát harcolni, hidat építeni azt nem, ellenben igen jól megtanultam bajtársaimmal, hogy a látszat fontosabb, mint a valóság, és hogy abban az úgynevezett demokratikus centralista rendszerben már azok sem hisznek, akik akár a fegyveres fenntartására hivatottak.
Jaj, végtelen mennyiségű példa jut erre eszembe, de valahogy be kell fejezni ezt a cikket. Ezért álljon itt egy példa a hősiesség és hülyeség egyidejű jelenlétére: azon a 87-es legendás télen, amikor méteres hó alól ástuk ki magunkat, és a kenyeret lánctalpas honvédségi járművek szállították a lakosságnak, a mi hadnagyunk annyira jól akart mutatni a lövészpáncélos orrán állva kenyérosztás közben, hogy tányérsapkát vett fel az usánka helyett a mínusz kb. 20 fokban. Alighanem jól is mutatott, de lefagyott a füle. Este az irodájából csak valami sírdogálás hallatszott, hát belestünk a résnyire nyitva hagyott ajtón. Ott ült az asztalánál, valami fekete zsírral borítva mindkét füle, és egy üveg pálinkát szopogatott…