Történt egyszer egy napon – úgy 9 millió éve –, hogy egy kapibara gyanútlanul sétált a mostani Dél-Amerika (és az egész jelenlegi Föld) egyik legszárazabb részén, Atacamában. Ez a hely mostanság, sivatag révén, nem igazán bővelkedik vízben, az említett rágcsálónál viszont a víz erősen alapfelszereltségnek számít. Ennyit a történet izgalmai kedvéért előrebocsátunk…
Szóval sétált, sétált mostani kapibaráink szegény egykori rokona, amikor valami kellemetlen baleset érhette, mert egyszer csak jól otthagyta a fogát. Nemcsak képletesen, hanem szó szerinti értelemben is. Majd eltelt néhány millió év, és a tudósok kiásták az említett zápfog 1,7 cm-es darabját. És miután megvizsgálták, jött az igazi meglepetés…
Az őskapibara foga és néhány más tény ugyanis arra utal, hogy a Föld jelenleg legszárazabb területe egykor pálmákkal, virágos növényekkel és édesvízi élőhelyekkel volt tele. Annyira, hogy fogáról elhíresült, póruljárt rágcsálónk akár őskori krokodilokkal is találkozhatott utolsó sétája helyszínén.
No, de hogyan került oda?
Ez az, ami a kutatóknak még mindig talány. Azt mindenesetre tudományos vizsgálat nélkül is elfogadhatjuk, hogy a mostani kapibarák rendkívül rövid lábakkal ékeskedhetnek. És mivel főként az Andoktól keletre, Dél-Amerika mocsaras vidékein élnek, nehéz elképzelni, hogy az őseik rászánták volna magukat egy durván nehéz hegyi expedícióra. A rejtélyre tehát két magyarázat lehet: vagy kerülőúton, a kontinens északi részén vándoroltak át Atacamába, vagy akkoriban valamilyen átjárható vízrendszer vagy élőhely kapcsolhatta össze a hegy két oldalát.
Mindenesetre az sejthető, hogy a hely, amely most teljes sivatag, egykor a vízzel teli élet része volt. Hogy valaha így fogunk-e mi is elsivatagosodni? Nem tudjuk. És mire megtudnánk, már valószínűleg mi is itthagyjuk a fogunkat.