Napjainkban az autósélet egyre inkább az elektromos járművek előnyei és hátrányai körül forog. Én sem vagyok kivétel. Majd egy éve készítek Opel Amperás videókat, és most kezdem a Teslásokat. Igen, ezek az autóim mostanság.
Ám volt nekem egy olyan autóm még 1988-ban, ami legalább egyszer több áramot termelt, mint amennyit mondjuk a hatótávnövelt elektromos autóm, azaz az Ampera tud egy hosszú lejtő során. Mindjárt el is mesélem a történetét, ám előbb arról, honnan is jutott mindez eszembe.
Egyszer csak elém vetett a YouTube egy 1989-es autóbemutatót, nevezetesen egy Oltcit Clubét Surányi Péter Autópiac című műsorából, aki korrekten bemutatja az akkor új román kisautót, amelytől csodát vártak a gyárban. De végül nem pontosan úgy lett emlékezetes gép, ahogyan tervezték. Szóval elmondja, hogy ez az autó városban közel 14 litert fogyaszt, szerelni életveszélyes, ám a beltere nem zörög, hangszigetelése jó, és összességében igazi ajándék lehet a magyar családoknak 242 ezer forintért.
Ismerve a típus utóéletét, ami egy valódi katasztrófának bizonyult (és nemcsak a gyártási minőség miatt), hát eszembe jutott, hogy kb. ugyanekkor az én Skoda 105 S modellem milyen megbízható jármű is volt, vagy legalábbis annak számított akkoriban. Körülbelül fele annyit fogyasztott, mint az Oltcit, városban is. Igaz, hogy 23 másodperc alatt gyorsult százra, a hátsó ablakot nem lehetett lehúzni gyárilag, és könyöklő helyett csak egy hurkolt hevedert kapott, de akkor is a megbízhatóság mintaképe volt. És emelkedőben sem forrt fel a vize, mert édesapám beleszerelt egy kézi kapcsolót, ami elindította a hűtővíz keringését.
És ha már elektromosság, következzen az áramtermelés tanulságos esete. Történt, hogy négyen elindultunk Krakkóba Budapestről, kiváló késő tavaszi időben, csodálatos napsütésben. Csak úgy faltuk a kilométereket, egyedül a Forte gyár vegyszerszaga zavart csak Vácnál, ami sehogy sem akart távozni a kocsiból, hiába szellőztettem. Az még inkább furcsa volt, hogy még Besztercebányánál is csípte a szemem, szidtam is az átkozott környezetszennyezőket. Aztán az Alacsony-Tátra közepénél halovány gőzfelhő kezdett beborítani minket, és hát igen, nem a Forte gyár volt a bűnös, hanem a Skoda.
Az akku valahol a hátsó ülőlap alatt foglalt helyet magának, ezt felnyitva pedig halálos párolgás borította el az autót, mi pedig menekülőre fogtuk. A hátsó motorteret kinyitva viszonylag gyorsan obszerváltam, hogy a feszültségszabályozónak annyi, és a generátor által megtermelt áramot teljes egészében az akkuba tölti, így felforralta az akkusavat. Hú, mondtam hangosan, fogyasszuk el valahogy, akkor majd visszatér a normál üzembe.
Csak hát apám volt autószerelő, én meg másodéves tanárszakos hallgató, és az elfogyasztás gondolata talán nem is volt olyan rossz, de a gyakorlat akkor mást mutatott. Felkapcsoltam az összes lámpát, beleértve a reflektort is, erre az összes izzó felrobbant. Víz sehol, úgyhogy legurultunk egy patakig a jó 20 kilométeres lejtőn, ahol vizet vételezve feltöltöttük a már kihűlt akkut, s végül vaksötétben megérkeztünk a célhoz.
Az akkori autók javíthatóságát mutatja, hogy bár a csodálatos áramtermelési képesség majdnem meggyilkolt útközben, ám a kocsi nem hagyott cserben. Egy filléres alkatrész cseréjével, illetve egy komplett izzókészlettel megúsztuk. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt bármelyik modern csoda kibírná, mégsem sírom vissza a daliás időket.
Kép: AI által készített illusztráció