Én már tényleg nem tudom, hogy ki vagyok. A férjem szerint fapisca, mert folyton lóg a belem a fáradtságtól, elalszom esténként a tévé előtt, és mire odabújik mellém és belesuttogja a fülembe, hogy „rosszalkodunk ma este, Édes?”, addigra általában már csak szuszogva a másik oldalamra fordulok.
A felső szomszéd, a tintás Feri bá’ szerint viszont fehérmájú ribanc, mert egyszer, egyetlen egyszer, a 4. házassági évfordulónkon kicsit többet ittunk, na és akkor tényleg olyan vadul egymásnak estünk a férjemmel, hogy bizony hangos voltam, és elég volt egy alkalom, Feri bá’ azóta is meséli ezt minden régi és új lakónak, pedig már 3 éve volt.
Muki óvónője szerint felelőtlen, gondatlan anya vagyok, mert – bár Mukinak a születése óta alig adtunk nasit – tavaly október 13-án az anyósom sztrókot kapott, egész éjjel a kórházban voltunk, Mukira az alsó szomszéd vigyázott, és én reggel az utolsó pillanatban estem be a kórházból, hogy oviba vigyem. Nem volt időm elmenni vásárolni, előző délután sem vásároltam, mert ugye az anyósom rosszul lett, szóval akkor egyszer az otthoni egészséges reggeli nélkül vittem be a gyereket, aki nyűgös volt, éhes és ijedt, ezért kivételesen, tényleg kivételesen egy zacskó csipszet nyomtam a kezébe, hogy kitartson. Mukinak persze ez hatalmas ünnep volt, büszkén, a kiváltságosok boldogságával ropogtatta a csipszet, amit életében addig, ha háromszor evett, de az óvónő meglátta, amikor kiszálltunk az autóból, odajött, köszönt, majd nyájasan, éles pillantást vetve rám hangsúlyosan azt mondta a gyereknek: „hű, de finom reggelid van, Mátéka, anyukád igazán kitett magáért!” Azóta is visszahallom, hogy mindenkinek újságolja: csak játszom az eszem az egészséges életmóddal, valójában meg csipsszel etetem reggelenként a gyereket.
A főnököm szerint fura vagyok és introvertált, mert hülye szokásaim vannak, szerinte utálok kimenni az irodámból, ezért küldök mindent e-mailben a kollégáimnak, mintha túl előkelő volnék ahhoz, hogy élőben átslattyogjak a többiekhez egy-egy infóval. Pedig ez nem igaz, azért e-mailezem, mert egyszer átmentem személyesen közölni vele a napi jelentést, ő meg mellém állt, odahajolt és hosszasan bámulta a mellem, belevigyorgott az arcomba, zavarban voltam, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak, a vér az arcomba szökött, azóta is ver a szívem és hülyén érzem magam, ha eszembe jut az az idióta helyzet. Na, azóta írok meg neki mindent e-mailben – és, hogy ne vádolhasson azzal, hogy csak az ő irodájába nem megyek át, a többieknek is, pedig hozzájuk szívesen átmennék, de tényleg.
Anyám szerint balek vagyok, mert hagyom, hogy a férjem időnként gorombáskodjon velem, nem sokszor történik ilyen, István jó ember, szeret, csak néha felmegy benne a pumpa, az apja beszélt így vele rég, az egész gyerekkorát végigordította, és néha Istvánból ez kijön, ez a stílus, én pedig olyankor veszek egy nagy levegőt és hallgatok, minek szóljak vissza, tudom, hogy fáradt, ideges, és később úgyis megbánja, bocsánatot kér, én meg gyűlölöm a feszültséget, gyűlölöm a vitát. Csak az a baj, hogy ha gorombáskodnak velem, elsírom magam, na, ezért mondja anyám, hogy balek vagyok, mert sírás helyett inkább szólnék vissza.
Én már tényleg nem tudom, ki vagyok. A régi edzőm szerint még most is dögös anyuka, de szerinte elcsesztem az életem, mert hozzámentem egy lúzerhez és két gyereket szültem, ahelyett, hogy röplapda versenyzőként szingli maradtam volna, és egy sikeres sportkarrier után most menő edzőként halálra keresném magam, mint ő.
Én már tényleg nem tudom, hogy ki vagyok, mindenki másnak lát, mindenki másnak mond, én meg csak azt tudom, hogy fáradt vagyok, pihenni akarok, aludni akarok, Mukival három évig éjszakáztam, most meg a kicsi kukorékol folyton, már bölcsis, én dolgozom, futok, rohanok, minden vagyok, anya vagyok, feleség vagyok, nő vagyok, munkaerő vagyok… fáradt vagyok. Fáradt vagyok.