Az úgy vót… – kezdte a dédi, mi pedig mindannyian köré gyűltünk, lekuporodva a szőnyegre, míg ő a nagy cserépkályha előtti székben üldögélt, nyakig betakarva – , úgy volt, hogy megbódogult dédapátokat bizony bájitallal fogtam meg.
– Igazival? – kérdezte a húgom elámulva. – Honnan szerezted?
– Egy boszorkánytul. A faluvégi Füves Erzsitől, az mindenfélét kikevert. Én szerelmi bájitalt akartam. Megmondtam neki: „A tanító fiát szeretem, a Jóskát, de ő rám sem néz, csak azután a cafrang Maris után kajtat”.
– Dédike! – hajolt be anyám megrovó arccal a konyhából. Vihogtunk. Gyereklétünkre mindannyian jól értettük, mi az a cafrang.
– Jó-jó – válaszolt dédike bűnbánó arccal, kacsintott egyet felénk, majd folytatta. – Kikevertem hát otthon a csodaszert, amit az Erzsitől kaptam. A teljes receptet nem kotyoghatom, mer’ elvisz az ördög, de néhány dógot mondok belőle: rothadt hagyma héja, háromszor leköpött penészes kenyérvég, hétszer megborsozott csukamájolaj, vemhes fekete macska kakája, kanmacska pöcséből a….
– De dédike! – hallatszott a konyhából a figyelmeztetés, most már hangosabban, mi pedig visítottunk az undortól és nevetéstől.
– Jó- jó! – válaszolta dédike. Kajánul megvárta, hogy anyám feje eltűnjön a szobaajtóból, és tovább mesélt. – Aznap jött az aratás vége. Kimentem a fődre, hogy édesapámnak étket vigyek, de kis kulacsban ott lapult a szoknyáim között a bájital. Csak azt kellett kitanálnom, hogyan adjam be dédapátoknak. Látom hát, hogy gyün az a büdös, magamutogató cafra…
– Dédike!! – ordított apám a konyhából.
– A cakkos szoknyájú Maris, no, ezt akartam mondani. Dicsekedni akart a főztjivel, hát ki mást traktált vóna, mint dédapátokat?! Én meg véletlenül arra tettem-vettem magam, s amikor nem figyelt, beleöntöttem a bájitalt a főzelékbe. Kutya íze lehetett bizony, szegény Jóska fura arcot is vágott nyeldeklés közben…
– És rögtön hatott?! – firtattam izgatottan.
– Dehogy! Várni kellett. Dühös vótam, mert ebéd után jött az aratóünnepségen. Evett-ivott, táncolt mindenki, de dédapátok felém se nézett, inkább elvitte a Marist a falu szélibe, hogy egy nagy szénaboglyába együtt bebújjanak. Ott aztán, amikor azt a cafra… cakkos szoknyájú nőszemélyt csókolgatni kezdte, és már ingjéből, nadrágjából kibújt, hogy…
– Dédike!!!! – ordította anyám és apám a konyhából kórusban.
– Jóvanna! Szóval, akkor valami úgy megcsavarta dédapátok gyomrát, hogy az először ugrált, osztán csikart, osztán Maris főztjit egyszerre a torkában érezte, s csókolódzás közben bizony kiugrott belőle a róka. Olyant okádott, hogy Maris egész haja bűzlött az áldástul, hát az sikoltozva kiugrott a szénaboglyából, meztelenül, mer’ ők ketten ugye éppen…
– Dédikeeeeeee!!!! – visította anyám fejhangon.
– Jóvanna! No, de ez nem vót ám még elég! Dédapátok Maris után szaladt a réten, hogy bocsánatát kérje, de akkor meg az egész testét viszketegség lepte. Tán allergiás vót szegény a bájitalból valamely dologra, mer’ piros foltok tarkáltak rajta, még azon a hatalmas fü…
– DÉDIKEEEEEEE!!!!!
– Jóvanna! Csak azt akartam mondani, hogy szegény dédapátok annyira viszketett, hogy fütyörészni se vót kedve. A Maris még jobban megrémült, futott előle, mint akit ölnek, Dédapátok is futott, de akkor már nem a Maris után, hanem csak kínjában. Úgy hitte, rögvest meghal, mer’ biztos valami titkos kórság szállta meg. Futottak, futottak, az aratási ünnepségről kicsődült mindenki Maris nagy visítozására. Mulattak a két pucér bolondon, de én odapördültem dédapátokhoz, körülkerítettem rajt’ egy nagy fehér abroszt, és hazakísértem magunkhoz, hogy lemosakodhassék, jobban lehessék, felöltözhessék. Aztán kettesben vótunk csak a házban. Beszélgettünk, teát iszogattunk, hálát mondott nekem, amér’ megmentettem, s egyszer csak kibökte: „Te Ica, olyan szép szemed van…” No, akkor hatott a bájital.
Áhítatos csend lett. Néztük dédikét, a szemeit könny futotta be, szorosabbra húzta magán a plédet. Amikor újra megszólalt, már pirulva mosolygott.
– Osztán dédapátok elkapta a kezem, berántott a tiszta szobába, és úgy, de úúúgy…
– DÉDIKEEEEEEE!!!!!!! – hördültek fel őrjöngve a konyhából kórusban.
– …úgy elbűvőt a fürörészésével, hogy csak na. Hát így esett – fejezte be dédanyám. – Sokáig elhallgattam, mitől is vót kutyául azon az estén. De amikor végül megvallottam, nagyot nevetett. Akkortó’ mondogatta, hogy a jányok boszorkányok, s hogy őt magát is bájitallal fogták meg…. Hát, csak higgyetek a csodában, gyerekeim. Higgyetek a csodában.
Kép: AI által generált illusztráció
