Elsőre talán elegáns és bölcs túlélési stratégiának tűnhet, hogy nőként a fájdalmaidat, sérelmeidet is mosoly mögé rejtsd. Csakhogy a női kényszermosoly mögött sokszor nem kedvesség, hanem társadalmi elvárás és konfliktuskerülés áll. Hiszen jó eséllyel beléd nevelték: egy rendes lány nem csinál jelenetet, nem teremt feszültséget, inkább okosan, lágyan reagál le mindent. Miért lehet ez káros?
Kicsit megborzongtam, amikor láttam a napokban egy női portálon a tanácsként tálalt aranyigazságot, amely minden helyzetben mosolyra biztat. Mert iszonyú régről vonszoljuk magunkkal ezt a(z egymás között is népszerűsített!) viselkedésmintát…
Való igaz, hogy bizonyos korszakokban sok nőnek nem volt más eszköze a kellemetlen vagy veszélyes helyzetek túlélésére. Az anyák kénytelenek voltak megtanítani a lányaiknak, hogy bájosan, kedvesen, manipulatívan mozogjanak a világban, például mosollyal érjék el, hogy egy kényszerházasságban ne verje el őket a férjük. Mosollyal tűrjék, ha a földesúr benyúl a szoknyájuk alá – elvégre minek haragítanák magukra, amikor úgyis lehetetlen elkerülni a helyzetet?
A női mosoly sokáig tehát komoly és fontos túlélési stratégiát képezett. Csakhogy ma már más világban élünk, ezért bizonyos mintákat érdemes átgondolni magunkban – és ha szükségét érezzük, dolgozni a változáson.
Akkor most ne mosolyogjak?!
Dehogy! A kedvesség és lágyság valóban csodás tulajdonság, a mosolynak azonban egy nő arcán is csak akkor van helye, ha őszinte. Amikor kellemetlenül érzed magad egy helyzetben, vagy valaki épp átlépi a határaidat, akkor egyáltalán nem bűn (és nem is nőietlenség!) kifejezésre juttatni az érzéseidet. Mert ha látszólagos kedvességgel próbálsz áthidalni egy bántó viselkedést, azzal a környezetednek és magadnak is azt tanítod, hogy valójában nem számítasz. Ha újra és újra csak mosolyogsz olyan szituációkban, amikor ki kellene állnod magadért, akkor belül vészesen gyűlni fog benned a sértettség, a harag, a fájdalom. Ráadásul a határátlépőnek sem hoztad a tudomására, hogy netovább…
A folytonos simulékonyság mint túlélési stratégia tehát csak látszólag és átmenetileg működőképes, hosszú távon azonban romboló lehet. Érdemes ezért példát venni a férfiakról, akik – nézzük csak meg! – bizonyos esetekben sokkal természetesebben és egészségesebben konfrontálódnak. (A konfrontáció alatt persze semmiképp sem az agressziót vagy a kiabálást értem, hanem a nyugodt, ám egyértelmű határszabást.) Sok férfi hamarabb és könnyebben kimondja azokat a bűvös mondatokat, amelyek egyébként nőként is ugyanolyan súllyal használhatók:
„Nem értek veled egyet.”
„Ez az én dolgom, kérlek, ne szólj bele.”
„Ne beszélj így velem.”
Egyszóval, semmi baj a mosollyal – ha nem kényszermosoly. Semmi baj a kedvességgel, ha szívből jön, és közben nem facsarodik össze a gyomrod, és nem kapsz szívdobogást később, amikor még tízszer, ötvenszer, százszor felidézed magadban az adott szituációt.
Nőnek lenni csodás, egy-két elavult szokással felszámolni pedig még nem vérszomjas feminizmus. Ahhoz, hogy jól boldoguljunk a világban, első lépésként érdemes magunkban is megfogalmazni, elfogadni, majd másokkal is megértetni a határainkat.
Ha érdekel, hasonló témákról olvashatsz az Amit nőként megtanultunk elviselni című könyvemben.