Minap megnéztem a Sisu című finn alternatív művészfilmet a MAX-on, és aztán még egyszer (vigyázat, tartalomismertetés következik, bár eléggé sajátos módon, úgyhogy aki nem akarja, hogy lelőjek néhány poént, ne olvassa tovább!). No, nem azért, hogy megszámláljam a finn aranyásó náci áldozatainak számát, akik azért lelik változatos módon halálukat, mert el akarják rabolni a visszavonult finn kommandós kb. 50 kilós aranyzsákmányát, amit csak nemrég ásott ki egy gödörből. Hanem mert Jalmari Helander mozija valami egészen egyedi látásmóddal ötvözi Tarantino képi világát az északi sagák toposzaival.
Szóval a Sisu egy lefordíthatatlan szó, ami olyasvalakit jelöl, aki azért halhatatlan, mert egyszerűen elhatározza, hogy nem akar meghalni, és így nem is hal meg. Ám ezt nem tudják a visszavonuló németek, akik az arany iránti kapzsi vágyuktól vezérelve minden eszközüket kipróbálják Sisu elpusztításának érdekében. Ám ugye hősünk már korábban elhatározta, hogy nem hal meg, ezért aztán hasztalan lövik puskával, tankkal, gépágyúval, csak a lovát sikerül dezintegrálniuk, de azt is csak egy elásott akna segítségével. Sisu azonban néha egyesével, néha tucatjával ritkítja az őt üldöző hadsereget, mellesleg kiszabadítja a rabszolgaként tartott nőket egy elorozott tankkal, felfegyverzi őket a zsákmányolt fegyverekkel, majd miután a náci parancsnokot egy bombához kötözve kihajítja a repülőből, jómaga pedig kimászik a mocsárból a gépmadár lezuhanása után, bemegy a bankba az aranyával.
És amit csak másodszori nézésre vettem észre: ekkor szólal meg először… Annyira valószerűtlen történet, hogy muszáj megnézni, azért is, mert utána egészen más szemmel nézünk északi nyelvrokonainkra.